Játék a pusztulással – interjú Lugosi Lugo Lászlóval

Interjúnkban bemutatunk egy fotóművészt, Lugosi Lugo Lászlót, aki felismerte, milyen fontos önmaga és a nagyvilág számára is, hogy eddigi, négy évtizedes munkásságát digitalizálja.

Mi a közös abban, ahogy egy grafittis mindenhol otthagyja a jelét, és abban, ahogyan a kulturális értékeinket akarjuk megőrizni? Mit alkot egy művész, akit az elmúlás érdekel? És mit kezd a több ezer képpel, amit élete során készített? Hogyan válik kultúrtörténeti kinccsé egy fiatalkori napló, 40 év elteltével? Lugosi Lugo László fotóművésszel beszélgettünk, akinek szinte az egész életműve az „akkor” és a „most” találkozásáról szól.

***

Nagy lendületben vagy, úgy hallottam. Mivel foglalkozol most?

Rendkívül sok autópályán száguldok, párhuzamosan önmagammal. A világ legjobb versenyautóival, és saját magamat szeretném megelőzni. Nemzetközi szinten gondolkodom. Egyrészt könyveket szeretnék készíteni. A Budapest régen és most könyvem, amelyhez Klösz György egykori fényképeit fotóztam újra, 2001-ben jelent meg. De már 1996-ban megcsináltam 40 db próbafelvételt hozzá, és azonnal könyvkiadót kezdtem keresni. 4 évig tartott, hogy megtaláljam. Végül a Vince Kiadó mert belevágni, és nem bánták meg. 60 000 darabot adtak el belőle 10 év alatt. Kiváló ajándéktárgynak bizonyult, szerették az emberek.

Lugosi-in-Austria-selfportrait

„Néha mobiltelefonnal is fényképezek. Ez az önarckép egy ausztriai benzinkút vécéjében készült a Duna-sorozat fényképezése közben. Azonosítatlan helyszín.”

Most ugyanezt a projektet szeretném megcsinálni a Duna mentén és több más helyszínen is. Kínában, Indiában, Oroszországban, Észak-és Dél-Amerikában. Szeretnék például végigmenni a Selyemúton, lefényképezni, hogy milyen ebben a pillanatban. Ezekhez éppen producert keresek. Emellett művészi galériákban is szeretnék jelen lenni, a fotó mint műtárgy vonalon. De nem sikerekre vágyom, hanem mozgásra. Hiszen az alkoholizmusom miatt, amin mostanra úrrá lettem, kimaradt tíz év az életemből, minden téren. Például az interneten sincs jelenlétem – most kezdtem kiépíteni. Amikor a régi honlapom húsz évvel ezelőtt elkészült, még nem tudtuk, hogy mire való igazából.

photo_with_Gandolfi

„Ez a Budapest változásairól szóló sorozatom egyik kulcsképe. Egy nyári szombat reggel éppen ezt a képet készítettem (a Gandolfival), amikor a kerület polgármestere megjelent ezen a világtól elzárt magyányos helyszínen. Kihasználtam az alkalmat, és elkértem a mobilszámát. Azóta mindig válaszolt a hívásaimra, és rengeteget segített a munkában.”

Mire való egy honlap?

Arra, hogy munkát hozzon, kapcsolatokat teremtsen, folyamatos jelenlétet mutasson és piacot adjon – árusítani is szeretnék rajta képeket. Nagyon szerteágazó jelenlétet tervezek: lesz weboldal, mellette Instagram-oldal, blog és Facebook, mindez összekapcsolva.

Úgy fogalmaztál, hogy a világ legjobb versenyautóival száguldasz. Mit értettél ezalatt?

A megközelítésem különleges, és biztos minőséggel tudom megvalósítani. Nemrég jöttem rá amúgy, hogy már egészen fiatal korom óta ugyanaz a szemléletmód jellemző rám, ugyanaz érdekel: az elmúlás. 17 éves koromban az osztály legjobb csaját megkértem, hogy hadd fényképezzem le. Igent mondott. Erre én elvittem Budafokra egy beomlott házhoz, és ott, a romoknál fényképeztem le. Az osztály legjobb csaját… És azóta is, mindmáig vonzódom a pusztuláshoz: azt fényképezem nagy intenzitással és magas színvonalon.

Azért, hogy legalább fényképen megmaradjon az, ami el fog tűnni a világból. Maradjon látható nyoma annak, hogy valaha létezett. A professzoraim, akiktől ezt megtanultam: Eugen Atget, August Sander, Richard Avedon. És van egy fiktív mesterem is, Kathleen Hale A Keselyű három napjából. Készül egy könyvem, amelynek ők lesznek a főszereplői. Ehhez már megvan a kiadó is, a Pauker Collection.

Tehát meg akarod örökíteni azt, ami veszendő. Hogyan?

Anakronisztikus módon. Naponta 1 milliárd 300 millió digitális fénykép kerül ki az internetre, én meg jövök a fagéppel… És egy helyszínen csak egyszer nyomom meg a gombot, és fekete-fehér negatívot csinálok 4×5-re. Az elmúlt fél év alatt lefotóztam 400 helyszínt Budapesten és 1500 grafittit. Rengeteg helyen járok.

50-years-lugosi

„Ezt a képet 4×5-ös FOMA 100 síkfilmre (http://www.foma.cz/en/catalogue-fomapan-100-classic-detail-406) készítettem a Gandolfival. Egy bontás alatt lévő MÉH-telep bejáratát látjuk egy budapesti külvárosban. A film rossz minősége miatt 50 ASA-ra kell exponálni a névleges 100 helyett, hogy az árnyékokban meglegyen a részlet. A negatív előhívása és szkennelése után derült ki, hogy a kép a magányról és magányosságról szól.”

És hogyan kerülsz oda?

Részben módszeresen kutatom a helyszíneket, részben mászkálás közben, véletlenül bukkanok rájuk. Enteriőröket, régi boltokat keresek a hatvanas évekből, például szabóműhelyt, könyvesboltot, rádióamatőr-boltot. Most például romos gyárakat fogok fényképezni, mert azok is el fognak tűnni. Múltkor a külső Ferencvárosban bolyongtam, ahol még életemben nem jártam, és megláttam egy üres gyárat. Bementem a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjteménybe, és kértem, hogy ajánljanak valakit, aki ismeri a helyeket.

Tehát nemcsak a látványt nézed, hanem utána is jársz a történetének.

Természetesen! Van, hogy csak az internetről tájékozódom, de szeretek mélyebben is utánanézni. Intenzíven kapcsolatban vagyok a helybéliekkel is. Elkezdtem csinálni egy hajléktalansorozatot, velük is sokat beszélgetek. Ezekről a történetekről fog majd szólni a blog.

Mivel fotózol? Mi a „fagép”?

A fagép egy Gandolfi. A 40. születésnapomra vettem magamnak. Mindig saját magamtól kapom a legjobb ajándékokat! Előtte egy Linhof Kardan gépet használtam, 4×5-ös, de azt nehéz volt mozgatni. Azért persze felcipeltem a templomtornyokba is. A Gandolfihoz van három objektív, 75, 150 és 240, és húsz síkfilmkazetta. Van egy digitális rendszerem is, négy objektívvel, 16-tól 200-ig, plusz egy makró. Nekem soha nem voltak legjobb gépeim, hanem a profi kategória alja. Nincs szükségem jobbra. Nem kell, hogy titánból legyen, mert nem járok az Antarktiszra fényképezni, és nem szeretnék 40 képet sem csinálni másodpercenként.

self-portrait

„Valahol Budapesten (a Rákóczi úton) éppen a Gandolfi felállításával foglalkozom. Az optikát még nem szereltem fel rá.”

Mikor használod a fagépet, mikor a digitálist?

A látvány dönti el, hogy mi kell hozzá. A síkfilmet például akkor használom, amikor azt szeretném rögzíteni, amit látok, nem pedig belenyúlni. A digitális képeken sokszor módosítok utómunkában. Múltkor például összetoltam a Dunát, hogy ne legyen túl széles… De amúgy régen, az analóg időkben is folyamatosan hozzányúltunk a képekhez, csak nem volt ennyi lehetőségünk. Szerintem nincs olyan téma, amit csak a digitális géppel lehet megcsinálni, de azért egyszerűsíti a munkát. Például mostanában a 19. századi nedves kollódiumra emlékeztető szűrőket kezdtem használni a csendéleteimhez. Amúgy pedig még az sem igaz, hogy a digitális gyorsabb lenne – ha rendesen meg szeretném csinálni, néha lassabb is. De mindkét fényképezési mód ugyanolyan jó játék. Kaland.

Játék és pusztulás….

A téma nem játékos, de megcsinálni az. És micsoda meglepetések érnek közben, milyen ajándékokat kapok! Mindenszentekkor például elmentem a Rákóczi útra, lefényképezni egy grafittit, amit előző héten firkáltak fel.  Fotózni kezdtem a digi gépemmel, ekkor odajött hozzám egy hajléktalan, és pénzt kért. Adtam neki 500 forintot, és kértem, hadd készítsek egy képet róla. Elővettem a fagépet, ami véletlenül a kocsimban volt, megcsináltam a portrét. Közben észrevettem, hogy van valami a kezében: papíron egy grafitti vázlata! A firkászok ugyanis csinálnak vázlatokat, mielőtt felfújnák a falra a képet. Kérdeztem, kitől kapta. Megmondta, most éppen nyomozok az után a lány után. Nagyon szeretnék portrékat készíteni a grafittisekről. Ők persze nem szeretik, ha lefotózzák őket, bár mostanra jó kapcsolatom alakult ki velük. Lázadásból és versengésből csinálják a firkálást. A céljuk az, hogy az egész városban ott legyen a falakon a tagjuk. Nincs benne önkifejezés, nem tekintik művészetnek.

graffiti-in-budapest

„Ezt a firkát az egyik kedvenc graffiti-writerem készítette valahol Budapesten. Eleinte azt gondoltam, hogy a jobb oldalon egy arcot látunk (szem, orr, száj), egészében pedig egy repülő varázsszőnyeget, mert azt hittem, hogy a firkászok egyfolytában szívnak, és magasan repülnek. Amikor később találkoztam magával a firkásszal, akkor megfejtette a rajzot. Ezek betűk, mert a graffiti MINDIG betűkről (a tag-ről, a névről) szól, mondja, és nem ábrázol semmit. A nevet most nem adom meg, mert a firkászok egyfolytában menekülnek a rendőrség elől, és ez bizonyítékot adna a rendőrség kezébe. Kerüljük a rendőrséget. Writer barátom lakásán a múltkor házkutatás volt, lefoglalták a fényképezőgépét és a számítógépét.”

Önállítás, nem önkifejezés.

Jelhagyás. Kértem, hogy csinálják meg festővászonra, de nem akarták. A céljuk az, hogy felépítsenek egy lázadó szubkultúrát. Lenyűgöző világ, kívülállás, anarchia. Kezek fagynak le télen, ahogy fújnak, a vonat alatt alszanak, hogy a rendőr ne találja meg őket. Az, hogy őket és a graffitiket fényképezem, szerintem éppúgy a kulturális örökség megörökítése, mint ha festményeket fényképeznék.

A kultúra nem csak a magas kultúrából áll, hanem a hétköznapokból is. Sőt, főleg abból… A te régi fotónaplódnak mindkét értelemben nagy kultúrtörténeti értéke van. Mesélnél róla?

30 évig nem is vettem elő a Naplót. Nem érdekelt, hogy milyen értéke van – egyszerűen szégyelltem, hogy milyen ciki. Ami igaz is, de már nem zavar. Az látszik benne, ahogy egy huszonöt éves fiú keresi, hogy mit is csináljon az életben, de nem találja, és közben óriási erőfeszítéssel hajkurássza a nőket, de retteg tőlük. Rémes történet, de most már vállalom.

Hány évig vezetted a Naplót?

Négy éven át, 1978-tól 1982-ig.

Akkor biztosan kinőtted közben ezt az állapotot…

Hát nem.

Kikről szól a Napló?

Az akkori közvetlen társaságomról, a családom tagjairól és a barátaimról. Az a filmes korszakom volt, a Balázs Béla Stúdióban. Mindig volt nálam valamilyen fényképezőgép. Ha szembejöttél volna akkor az utcán, vagy leültünk volna meginni ezt a kávét, akkor csináltam volna rólad egy képet. Naponta készítettem párat, előhívtam, és az akkori legkisebb, 6×9 cm-es fotópapírra nagyításokat készítettem róluk. Beragasztottam füzetekbe, és szöveget írtam alá. Ki, hol, mikor, mit, miért… Így készült a Napló. A körülöttem lévők tudtak róla.

Lugosi-naplo

„A Napló egy lapja a Tripontnál folyó digitalizálás közben. A digitalizálás a rendkívüli teljesítményekre képes Phase One géppel (https://www.phaseone.com) készült. A lapon látható eredeti képek New Yorkban készültek a Westwayen, egy régi Leica III. F géppel, 1981-ben. A Westwayt Wim Wenders Az amerikai barát című filmjéből akkor már ismertem. És szerettem volna megnézni élőben. Akkor, 1981-ben már nem volt rajta forgalom, később le is bontották (https://en.wikipedia.org/wiki/West_Side_Highway). Gáborral bedobtunk egy kis lecsót, és elmentünk megnézni.”

De akkoriban mindenki naplót írt. Például Korniss Mihály kitalálta a Kollektív naplót. Ha jól emlékszem, 3 példányban készült. Az akkor 20-30 közötti emberek adogatták egymás között. Korniss továbbadta Nádas Péternek, Nádas átadta Kőszegh Ferencnek. Birkás Ákos, Szilágyi Lenke önállóan is írt naplót. Én kitaláltam a fotónaplót, erre Szirtes András rögtön belekezdett a filmnaplójába. Engem pedig Kardos Sándor Hórusz archívuma, az ő privátfotó-gyűjteménye inspirált a fotónaplóra. Még előszót és bevezetőt is írtam hozzá, kézzel, piros tintával, mert bölcsész beállítottságú ember voltam.

És miért hagytad abba?

Meguntam és kifutott. A vége felé már nem írtam szövegeket. Az angoltanítást is akkor hagytam abba, amikor rájöttem, hogy már nem készülök fel az óráimra, hanem rutinból csinálom. A napló aztán papírdobozokban költözött velem lakásról lakásra, az utolsó 10 évet pedig raktárban töltötte. Néha még az is eszembe jutott, hogy kidobjam, de a tömeg, a súly nem hagyta magát.

És hogy került most elő?

Többeknek is eszébe jutott, például Bán Andrásnak és Can Togay-nak. A Műcsarnokban tavaly kiállításra is került néhány lap a Fotószalonban. Végül elhatároztam, hogy reprodukálom az egész naplót. A Tripont felajánlotta, hogy használjam a fényképezéshez a Phase One-jukat. A digitalizálás megtörtént. Ott tanultam meg, milyen jó dolog tetherelve fényképezni. Meg is vettem hozzá a szoftvert. Még van egy kis tennivalóm a képekkel, például be kell számoznom őket, és le kell kicsinyítenem különböző formátumokban, mert most RAW-ban 610 GB a mérete. Negyven kötetről van szó, 6000 képről, kb. 900-1000 oldalon. Mintegy 1000 szereplővel. Eleinte fel szerettem volna tenni a teljes anyagot az internetre. Névsort akartam készíteni a szereplőkről, és mindenkinél felsoroltam volna az ismert műveit, a fontosabb személyes információkat, a weboldalukat stb. Szerepel például a Naplóban a kedvenc énekesnőm, Nico. Fel szerettem volna sorolni a linkeket az összes lemezéhez. Olyan lett volna, mint egy kis Facebook. Hogy aztán a szereplők elkezdhessenek egymással levelezni, kommunikálni…

Nico-singer

„Nico koncertje a Squat színházban, New Yorkban 1981-ben a Fotónaplóból. Nico (https://en.wikipedia.org/wiki/Nico) gyakorlatilag minden idejét a Squatban töltötte, mert ott szerezte be a heroint. Nico az egy egyik kedvenc énekesnőm volt, és ma is az. A Squatban akkoriban nem voltak eladások, hanem bérbe adták a termet olyan zenekaroknak, mint az akkor kezdő DNA vagy Lounge Lizards. Gáborral sokat jártunk oda Péterékhez, és élveztük a zenét.”

Az biztos, hogy heves levelezés alakulna ki, de nem csak jó értelemben.

Ez az. A személyiségi jogok miatt nem lehet megcsinálni. Mindenkivel egyenként beszélnem kéne, hogy engedélyt kapjak. Aki nem él már, annak az utódait is fel kéne kutatnom. Úgyhogy végül letettem erről az ötletről.

Akkor mi lesz a sorsa?

Kurdy Fehér János szerint kultúrtörténeti alapmű. Fel fogok tenni az internetre 30-40 kiválasztott oldalt, amelyeknél tisztázhatóak a személyiségi jogi kérdések, és odaírom mellé, hogy tudományos kutatás céljára a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában vagy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében hozzáférhető a teljes anyag.  A fényképeimet már korábban elvittem ebbe a két intézménybe.

De nem az a célom, hogy elfektessem a képeimet. Az egyik autópálya, amin most száguldom, éppen a múlt feldolgozása: be fogom szkennelni a régi munkámat, a negatívokat. Most kezdem megtanulni a szkennelést a maga mélységeiben. Minden szempontból szeretnék beköltözni a digitális világba, és a régi munkáimat is be fogom emelni oda. Nagyon erős a késztetés bennem, hogy megismerjem az új életemet – és ezzel együtt a régit is. Különösen, hogy kaptam hozzá egy múzsát is ajándékba.

Most sokat foglalkozol a negatívjaid és képeid digitalizálásával. Mik a tapasztalataid?

A régi dolgaim feldolgozását a Szén sorozattal kezdtem. Ezeket a képeket 9×12-es fekete fehér síkfilmre készítettem, 1993-ban. Viszonylag jól exponált és előhívott anyag volt, Kodak filmeken. Először arra gondoltam, be kell szkennelni az egészet, de egy jó minőségű szken ekkora felbontásban körülbelül 3-4 percig készül. A sorozat mintegy száz képből áll, és az sok idő lett volna. Ezért aztán egy átvilágító asztalra készítettem fekete kartonból egy maszkot, hogy ne verjen be a fény az optikába, és egy makró objektívet használva a full frame Nikon 610 gépemmel végigfényképeztem a negatívokat. Utána még át kellett volna forgatni őket pozitívba, de ekkor jött a Tripont ajánlata, hogy a Phase One-nal csináljuk újra az egészet. Először nem szerettem volna újra elvégezni a munkát, mert időpocsékolásnak gondoltam. Ám készítettünk egy próbát az egyik síkfilmről, és az eredményt zongorázni lehetett volna. Tónusokban és részletgazdagságban a Phase One kép sokszorosan múlta felül az egyébként egyáltalán nem rossz első full frame-es verziót.

tripont-digitalizalas-phaseone

„A Fotónapló digitalizálása zajlik a Tripontban. Tethered módban (http://www.diyphotography.net/introduction-tethered-shooting/) fényképezünk az optimális végeredmény elérése érdekében a Capture One szoftver segítségével. A narancssárga kábel a fényképezőgépet köti össze a számítógéppel. Ezt a fényképet a mobiltelefonom panorama-beállításával készítettem.”

Milyen különbségeket vettél észre?

Hasonlítsuk össze a Szén egyik negatívjáról készült digitalizációkat. A barnás tónusú készült a FullFrame 24mpx géppel, a szürke a PhaseOn 80mpx középformátummal. A FullFrame részlet az eredeti 200 %-os nagyítása, a PhaseOne részlet 100 %-os nagyítás. A különbségek főleg a részletgazdag helyeken (kerítés) és a tónusok gazdagságában (kövezet) figyelhetők meg. A részletgazdagság nagyobb része a felbontás különbségéből adódik. Egy ekkora méretű negatív tartalmaz annyi részletinformációt, ami indokolja a nagyobb felbontást. A tónusok gazdagsága pedig a két technológia dinamikatartományának különbségéből adódik, a különbség közel tízszeres.

phaseone-digit

Oszd meg: Facebook Google Plus Email

Írj egy kommentet

Használhatod ezeket a tagokat:: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>