Eredmény a kutatásban egy kódexlap digitalizálása nyomán

Beszélgetés Horváth Ivánnal, az ELTE irodalomtörténész professzorával a saját kutatásai kapcsán arról, hogy a kulturális értékeink digitalizálása és hozzáférhetővé tétele hogyan hat a tudományos életre.

Mióta tudjuk, hogy a legkorábbi ismert magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom ott lapul a Leuveni-kódexben?

Véletlenül fedezték fel 1922-ben. Annak köszönhetjük, hogy Leuven Katolikus egyetemének könyvtára az első világháborúban találatot kapott – nem a könyvtárépület maga, arra a tüzérek vigyáztak, hanem az az épület, ahová a könyveket menekítették. A háború után a jóvátételre kötelezett német állam könyvritkaságokat vásárolt össze antikváriusoktól; többek között azt a kódexet is megvették, amelyben az Ómagyar Mária-siralom olvasható. Franz Babinger szlavista és turkológus, a jóvátételi bizottság egyik tagja fedezte fel, hogy magyar nyelvű szöveg olvasható a kódexben. Aztán jött a második világháború, és ezúttal a tüzérek nem vigyáztak. A leuveni egyetemi könyvtár épülete is megsérült, de a legértékesebb példányokat szerencsére addigra már befalazták. A kódex sértetlen maradt.

Milyen kalandos kezdet! És hol van ma a kódex?

Az Országos Széchényi Könyvtárban található, a nyolcvanas évek elején ugyanis jókora ellentételezésért elcserélték. Hozzáteszem, hogy ha a kódex Leuvenben maradt volna, akkor már rég fent lenne az interneten, és bárki hozzáférhetne, mi magyarok is. Belgiumban ugyanis demokratikus a digitalizálási gyakorlat. Amikor a brüsszeli Királyi könyvtár egy digitálisan közzétett kódexével foglalkoztam, észrevettem, hogy egy lap hiányzik. Írtam a könyvtárnak. Postafordultával, nagy köszönetmondások közepette küldték a hiányzó lap fényképét, majd a javítás megjelent az interneten is.

De úgy tudom, hogy a Leuveni-kódex már digitalizálva lett…

Igen, a digitalizálás már rég megtörtént, de a kódex valamiért nincs közzétéve. A még régebbi, a Halotti Beszédet tartalmazó Pray-kódex viszont fent van az Országos Széchényi Könyvtár kiváló Magyar Elektronikus Könyvtárában. Egyelőre az a könyvtár gyakorlata, hogy azt a minőséget teszik közzé elektronikusan, ami az átlagos felhasználónak kell, a nyomtatáshoz szükséges minőséget pedig pénzért adják. A Pray-kódex ugyanis olyan kódexünk, amelyet nagy külföldi érdeklődés övez – nem a benne lévő Halotti Beszéd miatt, hanem, mert sokan úgy vélik, hogy a torinói lepel legkorábbi ábrázolása látható benne.

Mikor vált elérhetővé a digitalizált Pray-kódex a nagyközönség számára?

Pár éve, és talán épp az én kérésemre. Meg is látszik a tudományos érdeklődés gyors felszökésén, hogy kikerült az internetre. Korábban szinte beavatás nyomán kutatták a kódexet, és főleg katolikus papok foglalkoztak vele. Ez sajnos kissé egyoldalúvá is tette a fő vitatémákat. (A bencés szerzetesek azt állították, hogy a kódex bencés szerkesztmény, a világi papok pedig azt, hogy világi papok állították össze.) A vallásgyakorlás történetének mélyreható ismerete persze elengedhetetlen, elvégre a Pray-kódex Árpád-kori templomok számára készült szerkönyv. Összefogtunk Földváry Miklóssal (ELTE Liturgiatörténeti Kutatócsoport), és a kódex 2020-ban – 250 évvel felfedeztetése után – végre megjelenik nyomtatásban.

De Ön a Leuveni-kódexszel kapcsolatban is teljesen új lehetőségeket vetett fel. Összefoglalná a felismeréseit az Ómagyar Mária-siralmat illetően?

Mindezidáig az volt a feltételezés, hogy az Ómagyar Mária-siralom általunk ismert szövege szép, de töredékes szöveg, nagyon rossz másolat, tele hibákkal, sőt, felcserélt versszakokkal. A nyelvészek 50 évvel korábbra datálják a szöveg keletkezését, mint ahogy beleírták a kódexbe. Abban is egyetértés volt, hogy a szerző a korban szokásos módszerrel kompilálta, azaz összelopkodta a verset a középkori vallásos költészet óceánjából. Senki sem tekintette megszerkesztett műnek abban a formájában, ahogyan ismerjük.

Ha ráfogjuk a szövegre a textológia fegyvertárát, úgy találjuk, hogy a szöveghibák nem másolóra, hanem szerzőre vallanak. (Ugyanolyan jellegűek, mint amilyeneket mi követünk el fogalmazás közben.) Igaz, ő nagyon sokszor tévesztette el a betűk sorrendjét, nyilván amiatt, hogy, ellentétben mivelünk, sosem tanult magyar betűvetést, és valószínűleg sosem látott magyar szöveget azelőtt, hogy Mária-siralmát ő maga pergamenre vetette volna. Valószínű tehát, hogy szerzői kéziratról van szó. Méghozzá nagyszerű, feszesen megkomponált és meglepően bonyolult strófaszerkezetű vers szerzői kéziratáról. A műnek nemcsak zárt, a latin szekvenciát a népnyelvű mintákkal keverő versformája franciás. Mint az akkori domonkos prédikációk java, ez is a párizsi egyetemi előadások kötelező retorikáját követi, sőt nem nélkülözi a „Gondolatok a könyvtárban” vagy az „Eszmélet” bölcseleti jellegét. (Állást foglal a kor, a 13. század egyik fontos filozófiái kérdésében, az ún. univerzálé-vitában, és felhasználja az ágostoni jelelmélet fogalmait.)

Miért írt egy domonkos szerzetes magyar nyelvű verset? És miért írta le?

A domonkos rendet, ahogy a ferencest is, azért hozták létre, mert a papok nem tudtak prédikálni. Nem volt meg a szellemi felkészültségük hozzá. Ezek vagyontalan, kolduló rendek voltak. Rendházaik városokba települtek. A barátok a prédikációik színvonalával érték el, hogy hallgatóságuk elég pénzt dobjon a perselybe. A domonkosok kimagasló intellektuális színvonalat képviseltek; a párizsi egyetem leghíresebb tanára, Aquinói Szent Tamás domonkos szerzetes volt. Az Ómagyar Mária-siralom minőségét ez magyarázhatja. Meg az, hogy akkor még nem volt magyar nyelvű műveket igénylő olvasóközönség. Következésképp nem volt parlagiasság sem. Magyar hagyomány híján az írók csak európai hagyományhoz illeszkedhettek. E vakítóan fényes irodalomtörténeti korszak Esterházy Péter megnevezetlen barátjának eszményi, képzeletbeli hazájára emlékeztet: „olyan volna, mint Toscana, ahol angolok élnének, és magyarul beszélnének.”

Madas Edit figyelte meg azt a szabályt, hogy az első századok magyar szövegemlékei mind a prédikáció-mondáshoz kapcsolódnak: ezt a műfajt népnyelven kellett művelni. Nyilván Mária-siralmunk sem kivétel. Vizkelety András feltevése szerint a másoló – aki szerintem több ennél: szerző – domonkosrendi apácáknak szóló prédikációjában használta fel a költeményt.

A domonkos apácák nem tudtak latinul, ezért a prédikáció magyarul ment náluk. Általánosságban igaz, hogy a magyar nyelvű irodalom kialakulása jelentős részben női olvasóknak köszönhető, mivel ők nem kaptak olyan oktatást, hogy megértsék a latin nyelvű szövegeket, viszont volt igényük anyanyelvű olvasmányokra.

A digitalizálásnak milyen szerepe volt a kutatásában?

A Könyvtár tanácsadójaként találkoztam a Tripont Kft-vel, mert nekik régi becsvágyuk a minőségi, könyvtári digitalizálás. Egy próbafelvétel többet ér, mint a legékesebben szóló specifikáció. Kíváncsi voltam, mennyi információt tudunk kinyerni mi, kutatók, egy igazán korszerű masinával készített felvételből. (Magam sem vagyok teljesen laikus. Szövegkritikai kiadásokat készítő irodalmárok olykor igénybe veszik kézirat-fényképészi tudományomat. Az analóg időkben Nikon F5-öst és Linhof Technika 70-est használtam, aztán Nikon D70-est, majd D700-ast, de néhány éve kiöregedtem a Linhof repróállvány cipeléséből.) Azt a lapot, amelyen az Ómagyar Mária-siralom található, az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában, Földesi Ferenc különgyűjteményi igazgató jelenlétében fényképeztük le, Peti Péter irányításával, a Tripont Phase One XF gépével és 80 megapixeles hátfallal. Ráadásul alkalmazkodva ahhoz a bolondériámhoz, hogy minimális fényben, inkább hosszabb expozícióval fényképezzünk, hiszen a legkorábbi nyelvemlékek ereklyék. (A 2009-es, csodálatos nyelvemlék-kiállítás katalógusának mesterfényképésze nagy teljesítményű villanófényt használt.) A képek így is, félhomályban fényképezve is kiválóan sikerültek. Pláne, amikor Peti Péter a Capture One szoftverrel felerősítette a kontrasztot…

Tudnivaló, hogy a kis méretű Leuveni Kódex eredetileg kétkötetes volt, és a Mária-siralmat az első, még bekötetlen könyv végére jegyezték be, az utolsó lapra. Ez a lap használat közben a szerzetes tenyerén feküdt, és, mint Vizkelety András megállapította, valószínűleg már a költemény bejegyzésekor némileg elzsírosodott. A gubacstinta talán már eleve nem diffundált bele elég mélyen a pergamenbe. Az is lehet, hogy csak a későbbi használat koptatta le a szöveget. A helyzet mindenesetre az, hogy a szöveg nagy része roppant halvány, nehezen olvasható. A felerősített kontrasztú, felnagyított fénykép az eredetinél jobban mutatja a kis pontocskákat és vonáskákat (virgulae), amelyekkel a lejegyző általában a versszak- és sorhatárokat jelölte, így a fénykép hozzájárult ahhoz, hogy felismerjük a bonyolult verstani szerkezetet. Több, eddig meg nem figyelt részletet köszönhetünk az új fényképnek, amelyért ezúton is köszönetet mondok.

 

Szerző: Cziglényi Boglárka

Oszd meg: Facebook Google Plus Email

Írj egy kommentet

Használhatod ezeket a tagokat:: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>