Le kell fotózni, mielőtt elpusztul – de nem mindegy, hogyan

Beszélgetés Peti Péter fotográfussal

Sokszor hallani a digitalizálás kifejezést mostanában, de mit jelent pontosan?

Gyakori tévedés, hogy a műtárgy lefotózását azonosítják a digitalizálással. Ha egy múzeum vagy gyűjtemény fényképet készít egy műtárgyról, az általában valamilyen konkrét célra történik, pl. egy kiállítás promóciójához vagy a webre. De sajnos sokszor azt gondolják, hogy ezzel letudták a digitalizálást is. Csakhogy digitalizálásnak azt a felvételkészítést nevezhetjük, amely az adott korban rendelkezésre álló legjobb technológiával és lehető legnagyobb odafigyeléssel készül, archiválási és kutatási céllal.

Akkor beszélhetünk digitalizálásról, ha eredményeképpen a műtárgy vizuálisan kutathatóvá válik. Műtárgy alatt egyaránt értek festményeket, térplasztikákat, textíliákat, épületeket… vagy akár egy bolhát a rovargyűjteményben. Bármit, amit a jelenlegi kultúránk értéknek tart. A digitalizálás ezeknek az értékeknek a megőrzését is biztosítja, hiszen a digitálisan megörökített állapot akkor is megmarad, ha mondjuk tűzben elég az eredeti festmény.

Mennyit mutat egy igazán jó minőségű fénykép a műtárgyból?

Egyszer digitalizáltunk egy hímzett kárpitot. A képen az anyag szövése és a hímzéstechnika is megfigyelhető. Sőt, amikor utána tüzetesen megnéztük a képet, találtunk egy pókpetezsákot is a szöveten – azonosítható lenne a pókfajta, olyan jól látszik. A legmodernebb technológia ma már olyan felbontást és részletességet tesz lehetővé, hogy pontos információt kapunk az anyag konkrét állapotáról, pl. arról, ha gombásodik, kártevők támadták meg. Ki tudja, hogy sok idő elmúltával ez milyen kutatásokhoz lesz értékes információ? De már a jelenben is felhasználható, restaurálási céllal.

A képrögzítésen alapuló digitalizálásnak ez a nagy, járulékos előnye: például egy könyv befotózásakor nemcsak a könyv tartalmát, tehát a szöveget őrizzük meg, hanem arról is marad információnk, hogy milyen anyagra és milyen technikával volt nyomva. Így nemcsak a történészek és nyelvészek fogják érdekesnek találni az adott könyvet később, hanem a papír rostszerkezete miatt a nyomdatechnika, a papíripar szakemberei is, vagy akár a biológusok.

Azért a műtárgyat magát is meg kell őrizni, már csak a kémiai-fizikai kutathatóság érdekében is.

Igen, és ebben a megőrzésben is komoly szerepe van a digitalizálásnak. Ugyanis ha kutatható minőségű digitális állományt hozunk létre, akkor sokkal kevesebbszer kell majd utána kézbe venni az eredeti tárgyat. A napi használat veszélyezteti a műtárgyat, a régi iratokat, könyveket. Egyetemi könyvtárakban gyakori helyzet, hogy régi jegyzetekből, rajzokból csak egy-két példányuk van. De mivel azok a tananyagba tartoznak, sokat forgatják őket, és rohamosan mennek tönkre. A digitalizálás ezt azonnal megoldaná, és a tanulók is könnyebben hozzáférnének az adott könyvhöz.

Ráadásul a digitalizálás során a már megfakult részeket fel lehet erősíteni, ki lehet javítani a láthatósági problémákat, azaz könnyebben lesz befogadható az információ. Sőt, kutatási céllal sokszor olyan részeket is láthatóvá lehet tenni, amelyeket felülírtak, kikapartak, vagy ami elmosódott – néha még normál spektrumú felvételeken is.

Milyen technológiák állnak még rendelkezésre a kiemelkedő minőségű fotografáláson kívül?

Digitalizálás alatt általában a látható tartományban történő felvételkészítést és annak a feldolgozását értjük – és a feldolgozás kulcsfontosságú. Ugyanis az elkészült képeket nagyon sokféleképpen lehet felhasználni és információval gazdagítani. Ma már olyan elektronikus könyvtárak léteznek, amelyekben a dokumentumok teljes szövegében és a hozzájuk tartozó metaadatokban is lehet szövegalapon keresni. A képfájlokhoz hozzá lehet kapcsolni a rendelkezésre álló információkat. Például ha egy rajzhoz már készültek tanulmányok, léteznek hozzá hivatkozások, azok mind összekapcsolhatók a digitális térben.

Vagy például térbeli hatást keltő virtuális anyagot lehet létrehozni, hogy olyan szögekből is megnézhessük a műtárgyakat, amelyekből még soha. A 3D-felvételek készítése időigényes, és megfelelő technológia kell hozzá, de sose látott élményt nyújtanak. De hogy egy kifejezetten kézzelfogható felhasználási módot is említsek: a bedigitalizált térbeli tárgyakat, például faragványokat újra elő lehet állítani 3D-nyomtatóval vagy CNC-marással.

Hogyan készülnek a térbeli felvételek?

A mai technológiai képes arra, hogy fényképek alapján leképezze a teret. Csak viszonyítási pontokra van szükség, és több szögből kell lefotózni a tárgyat. Utána bonyolult algoritmusokkal meg lehet határozni a tárgy méreteit és a felületi struktúráját is. Régebben ez csak lézerrel ment, ma már fényképezőgépekkel is, sőt így ráadásul a részletek és színek is látszanak a tárgy felszínén. Nemrégiben egy üvegszoborról készítettünk 3D-felvételt. Annyira lenyűgözően új perspektívából mutatta be a tárgyat, hogy végül a 3D-felvételt is kiállították a szobor mellett a Műcsarnokban.

Tehát hadd összegezzem: a digitális anyag érdekes és áttekinthető prezentálása éppúgy a digitalizálás része, mint a fotózás vagy szkennelés. Így van?

Igen, hiszen minden az információ hozzáférhetőségén múlik. Egy jó digitalizálási rendszer profi elektronikus könyvtárban végződik. Persze már jópár éve léteznek elektronikus könyvtárak, de a legtöbbjük nem tartalmazza magukat a dokumentumokat, csak a címeket. Vagy nem lehet teljeskörűen keresni a szövegekben. A digitalizálás legkorszerűbb technológiája viszont lehetővé teszi a karakterfelismerést – azaz a befotózott könyvoldalakat nem képként, hanem szövegként is kezeli. Ez a grafikus tartalmakon található betűkre és számokra is vonatkozik. Gondoljunk pl. a képaláírásokra vagy a műszaki rajzok felirataira.

A teljes tartalomban való, szövegalapú keresés segítségével olyan összefüggések is felismerhetőek az egyes dokumentumok között, amelyekre addig nem is gondoltunk. Különösen most, hogy a legmodernebb keresők már szinonimákra és ragozott alakokra is keresnek. Ez nagyon hatékonnyá teszi a digitalizált tartalmak kutatását, csoportosítását, elemzését. Pillanatok alatt lehet szűrni a releváns tartalmakat, és könnyen át lehet tekinteni őket. És persze azok a metaadatok se vesznek el, amelyeket a klasszikus könyvtári feldolgozáskor gyűjtöttek össze az egyes könyvekhez.

Mennyire akut módon van szükség a digitalizálásra? Nem volna érdemes várni, amíg a technológia még fejlettebb lesz?

Vannak olyan műtárgyak, amelyek rövidtávon pusztulásra vannak ítélve. Például a szabadtéren lévő, időjárásnak kitett szobrok és plasztikák, és mindenekelőtt a filmek és fényképek. Ma még élvezhetőek a korai fényképnegatívok, többnyire még rajtuk van az információ, még ha a hordozóanyag kopott, repedezett is. Ezek a hibák a digitalizálás során nagyon jól javíthatók. De a romlás nem megállítható, gondoljunk például az üvegnegatívokra, amelyeken mindmáig zajlanak a vegyi folyamatok, pusztítva a képet. A 19. századi fényképeket most azonnal digitalizálni kellene, sőt a 20. század első harmadát is, mert biztosan tönkre fognak menni. Ráadásul a digitalizálás költsége alacsonyabb, mint az eredeti képek körültekintő őrzése, állagmegóvása – bár természetesen a kiemelkedő, értékes képeket minden áron meg kell őrizni eredetiben is, mondjuk egy Kossuth-dagerrotípiát.


De ha már a fotográfiáról beszélünk: ma még él a fotósoknak az a generációja, amely a fényképezés nagy korszakában szocializálódott. Akik még „látták Lenint”, vagyis Robert Capát vagy André Kertészt. Magyarország a fotózás élvonalában volt nemzetközi szinten, gondoljunk csak Keleti Évára, Balla Demeterre, Féner Tamásra, Eifert Jánosra… és még hányan vannak életben a nagyok közül! Ki kéne használni, hogy még el tudják mesélni az egyes képek történetét, például azt, hogy kik láthatóak rajtuk. Ha Keleti Éva hatalmas archívumának csak egytizedét digitalizálná valaki, és Éva személyesen kommentárokkal látná el a képeket, majd az információkat hozzákapcsolnánk a fotókhoz, az kiemelkedően értékes anyaga lehetne a színháztörténetnek. És hátradőlhetnénk, hogy hagytunk valamit az utókorra ebből az időszakból.

Az átlagembernek mit ad a tömeges digitalizálás?

Közvetlenül és áttételesen is élvezheti a tudásmegosztást. Sokan panaszolják, hogy az interneten mennyi megbízhatatlan információ terjeng. A digitalizált anyagok közzétételével megnő az értelmes információ mennyisége, és otthonról (vagy akár a villamosról) böngészve a kultúra legnagyszerűbb és hiteles értékeivel találkozhat az ember. Ráadásul erősen vizuális formában, ami a legtöbb ember számára könnyebben befogadható, mint a szöveges tartalmak. A világ megismerhetőbbé válik. A mostani tinédzserek számára már evidensen az internet az első számú információforrás. A tudásvágyukat ki kell szolgálni, a jövő érdekében is.

A digitalizálás révén megnő az emberiség tudásszintje. Ami ugyanis digitalizálva van, az könnyen kereshető, elemezhető, megosztható. Hatalmas felismerések fognak következni abból, amikor egymásról „nem tudó” digitális tartalmak összekapcsolódnak majd. Ez akár mesterséges intelligenciával is segíthető. Csak egy példát említve: van a Magyar Tudományos Akadémiának egy olyan elképzelése, hogy a magyarok nem hosszas népvándorlással kerültek a Kárpát-medencébe, hanem egy emberöltő alatt. Ez az elmélet úgy született meg, hogy a tudósok felfigyeltek egyes, ukrán és orosz múzeumokban őrzött műtárgyak fotójára.

Szeretem idézni Horváth Iván, egy információelmélettel is foglalkozó irodalomtudós mondatát: az emberiség kultúrája akkor lesz biztonságban, amikor minden gyerek zsebében ott lesz a világ kanonizált tudása bedigitalizálva. A mostani ismereteink szerint ez nincs messze. A tárhely egyre dinamikusabban lesz egyre olcsóbb, és a korszerű tárolási technikákkal ellenőrizhetően biztonságban vannak az adatok. Az a 2-20 petabyte, ami a világot le tudja írni, a 2020-as évek végére már zsebre vágható lesz.

Hogy halad a kulturális értékek digitalizálása nálunk és a nagyvilágban?

Külföldön nagy tempóban zajlik. Hatalmas professzionális laborokban digitalizálják a világot, a bolháktól egészen a hatalmas festmények különféle spektrumú lefényképezéséig. Féltékenység és tartalomféltés nélkül a legjobb minőségben teszik közzé az anyagokat a világhálón. És ettől nemhogy csökkenne, hanem nő a fizikai gyűjtemények látogatóinak száma. Aki megnézett digitálisan egy van Gogh-napraforgót úgy, hogy látta még a festékcsíkokat is, az ecsetvonások dinamikáját, az élőben is látni szeretné.

Magyarországon egyelőre inkább mostoha a helyzet. A gyűjteményeknek kevés a pénzük, és ha van, gyenge minőségű eszközökre költik. Az eszköz, a tárhely, a kiképzett szakember mind hiányzik. Jobb lenne területi szinten létrehozni digitalizáló laborokat. Ebből adódóan kevés kutatható minőségű anyag születik, és azokat sem osztják meg. Gyűjtemények deklarálják, hogy a feladatuk nem a digitalizálás, hanem a tárgyak gyűjtése. Azaz ha egyszer beázik a raktár, akkor az információ elveszett. Soroljam a példákat akár csak az elmúlt évből? Nem lehet nem digitalizálni.

Cziglényi Boglárka

Oszd meg: Facebook Google Plus Email

Írj egy kommentet

Használhatod ezeket a tagokat:: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>